Márti a rendszerállításról

Élünk egy világban, amiben azt hisszük, hogy otthon vagyunk.

Egy világban, ahol kiszolgáltatottnak, elveszettnek érezük magunkat. Tele vagyunk félelemmel. Félünk a betegségektől, a fájdalmaktól, a veszteségektől, a szégyentől, a bűntől. Gyanakodva nézzük a többi embert, mert azt gondoljuk, elvesz tőlünk valamit, ami nagyon fontos számunkra. Falakat építünk magunk köré, és úgy érezzük, minden tégláját meg kell ragadnunk, nehogy ránk dőljön a teljes építmény. Nem érezzük jól magunkat ebben a világban, mégis ragaszkodunk hozzá, mert azt hisszük, máshol és máshogy nem lehet élni.

Aztán felgördül a függöny, és meglepetten nézünk szét a színpadon. Társak vesznek körbe bennünket, megfogják a kezünket, a szemünkbe néznek, átölelnek. Tiszteletet, megbocsátást, szeretetet kérnek abban a biztos tudatban, hogy ezt meg is kapják. Hiszen a Rendben élnek, és a Rend szabályait követik.

Szertefoszlik a félelem.

Ezen a színpadon nincs betegség, csak finom jelzés, hogy lépjél. Hogy indulj el az utadon, ami csak a tiéd, és amit te jelöltél ki saját magad számára. Felállunk a mázsás súlyokról, amivel igyekeztünk elnyomni a fájdalmat, és könnyeink kíséretében szélnek eresztjük őket.

Felismerjük, hogy nincs szégyen és nincs bűn, csak valamikor, valakitől tévesen vettük át a szerepünket. Megértjük, hogy nincs mit féltenünk a másik embertől, hiszen minden a miénk; az övé, az enyém, a tied. Semmi sincs elzárva tőlünk. Nincs gazdag vagy szegény, népszerű vagy kitaszított, boldog vagy boldogtalan. Minden ott van előttünk, és csak arra vár, hogy igent mondjunk és kinyújtsuk a kezünket felé.

Valami ilyesmi számomra az SVT-s Rendszer és Családállítás. De valójában lehetetlen leírni azt, amit ott átélünk. Hiszen mindenki a saját történetét jeleníti meg, akár önmagát, akár másnak a szerepét játssza el. Együtt vagyunk, együtt mozgunk, érzünk, cselekszünk, majd külön-külön elvisszük, amit kaptunk az egynapos program folyamán. Elvisszük, és attól kezdve másképpen nézünk a szüleinkre, a párunkra, a gyermekeinkre, mindenkire. Mert egy rövid időre átélhettük, hogy nincs jó vagy rossz, érdem vagy bűn, siker vagy kudarc, sötét vagy világos… Átélhettük, hogy nem létezhetünk egymás nélkül, hogy Egyek vagyunk.

Teljes szívemből köszönöm Neked, Éva!"

Márti