Amikor megismertem a Spirituális Választerápia csodás módszerét

2011-ben lehetőséget kaptam, hogy egy valóság show háziasszonya legyek. És ezzel elértem életem újabb nagy leckéjéhez. Olyan, addig rejtett félelmek jöttek bennem felszínre, amiket soha nem éreztem. Alaptalanul, mégis rettegni kezdtem, hogy nem fogok tudni megszólalni, hogy megbotlom, és elesem. Zakatolt a szívem az első adás előtt, kapkodtam a levegőt, remegett kezem-lábam. Kész csoda, hogy nem kaptam szívrohamot élő, egyenes adásban.

El kellett gondolkodnom, hogy mégis mi okozhatja ezt? Hiszen ennek könnyen kellett volna mennie, csakhogy úgy éreztem, valami lefog, korlátoz, akadályoz. És ekkor, a démonaimmal vívott ádáz csata közben találkoztam egy sráccal, aki a hangosítást végezte egy rendezvényen. A színfalak mögött volt rá idő, hogy beszélgessünk kicsit. Egyszer csak, a semmiből az SVT-ről kezdett el beszélni. Ahogy kimondta, hogy Spirituális Válasz Terápia, tudtam, hogy nem véletlenül találkoztunk. Ez volt a második alkalom, hogy valaki erről a módszerről beszélt nekem, először egy pszichológus ajánlotta, még pár évvel korábban. Azt mondta, foglalkoznom kéne ilyesmivel, és ezt nekem valónak tartotta. Akkoriban azonban úgy éreztem, nincsenek meg a feltételei, hogy egy ilyen tanfolyamot elvégezzek. A sorsom mégis gondoskodott róla, hogy ne találhassak kifogásokat, és újra az utamba sodort valakit, aki útjelzőként szolgált.
A srác elmondta, hogy dr. Czakó Évától tanulta a módszert, és mesélt róla, mennyi mindenben tudott segíteni magán és ismerősein. Ezzel végre valaki elemlámpával bevilágított a mély verembe, ahol a romjaimon csücsültem. Talán az egyik legnehezebb feladatunk az életben, hogy megtaláljuk az utat saját magunkhoz. (Vagyis megismerjük saját magunkat, de sokszor azért torpanunk meg, mert félünk attól, mit vagyis kit is fogunk látni, milyenek is vagyunk valójában, lecsupaszítva. A kép többnyire kicsit sem hízelgő, mert a rossznak tartott tulajdonságainkat magunk előtt is szégyelljük, és leplezni próbáljuk.) És bizony fájt a felismerés, hogy mégsem vagyok mindig nagyszájú vagy határozott, időnként sokkal inkább vagyok pici, sebezhető, rettegő, tele félelmekkel. Attól, hogy esetleg kudarcot vallok abban, amire hivatottnak érzem magam.

Két nap múlva felhívtam Évát, és bejelentkeztem hozzá egy tanfolyamra. Ez volt az első igazi mérföldkő az önmagamhoz vezető úton. Megkezdtem az ismerkedést a Spirituális Válasz Terápiával. A módszer valóban csodálatos. A lényege az, hogy ha úgy érzed, valami akadályoz céljaid elérésében, vagy mindig ugyanabba a hibába esel, újra és újra, annak komoly oka lehet. A „hiba" pedig többnyire a te „készülékedben" van. Vagyis ha az ebben, vagy akár előző életeinkben (feltételezzük, hogy több is volt, van és lesz) megélt eseményeket rosszul éljük meg, és negatív érzelmeket csatolunk hozzájuk, akkor ezek a tapasztalatok blokkokká válhatnak a jelenlegi életünkben. Lényegében akadályt állítottunk saját magunknak, mert elsőre (vagy akár többedszerre) nem sikerült megoldanunk a felmerülő feladatot. Márpedig addig fogunk életeinken át szembesülni egy-egy feladattal, míg végül megtanuljuk jól megoldani azt. Akárhányszor elszúrjuk, újra és újra ugyanabba a hibába esünk, és már nem is értjük, miért választunk például mindig olyan párt, aki bánt bennünket, vagy miért vagyunk arra is féltékenyek, aki éppenséggel a hűség kis szobra.
Vagy az én esetemben, miért kezdtem el félni a rám bízott feladatoktól. A sorsom szerint állítólag feladatom a közvetítés, mégis nehezemre esett, mert - mint később kiderült számomra - , túl sokszor vallottam kudarcot ezen a téren. Állítólag előző életeim során nem sikerült azt és úgy közvetítenem, amit és ahogyan kellett volna. Ez a kudarctól való félelem életek sokasága során programmá vált, és az addigi eszközeimmel esélyem sem lett volna kitörölni.
Ez a „törlés", vagyis tisztítás ennek a csodás módszernek a lényege. Van olyan program, aminek még másolata is van, mert az ember lelke ragaszkodik hozzá - ezt szokta meg, és még attól is fél, hogy elengedje azt, ami valójában rossz neki. Akkor ugyanis új megoldást kell találnia ugyanarra a problémára. Egyszerűbb a jól „bevált" hibákat újra és újra elkövetni, mert az bár rossz, mégis csak biztonságérzetet ad. Ezt már ismeri, nem kell megerőltetnie magát.
Aztán mégis nekiveselkedik az ember, és kitör végre a megszokott, tudatalatti mókuskerekéből. Végül, ha többször is ki kell tisztítani egy-egy programot, mégiscsak sikerül, és úgy megkönnyebbülsz, hogy három nap múlva nem is érted, miért okozott a dolog korábban nehézséget.

Mindezeket persze, még nem sejthettem, amikor az első órámon ingát választottam. Egy piros, gyöngyös darabra esett a választásom, szívvel a végén. Azt hiszem, azt jelképezte számomra, hogy teljes szívemből szeretném a változást, a fejlődést. Miután elvégeztünk egy felkészítő meditációt, és a kötelező előkészületeket, alig vártam, hogy megtapasztalhassam, milyen is, amikor a saját Felsőbb Énem (Felettes Én, Szellemi részünk) választ ad az általam feltett kérdésekre. Először meg kellett kérnem az ingát, hogy mutasson nekem egy igent. Hiába koncentráltam, kértem magamban, majd hangosan, az a fránya csak nem akart megmozdulni a kezemben. Na, ekkor megszólalt a szkeptikus énem: kamu az egész! Azt gondoltam, hogy látom, ahogy mozog Éva keze, naná, hogy attól mozog az inga is a kezében... bezzeg nekem, SEMMI! Ha igaz lenne, hogy létezik a Felsőbb Én Bizottságom (ez egy csapatnyi fénylény, lelkek, akik azért vannak mellettünk, hogy segítsenek sorsfeladataink teljesítésében, és mindig minden helyzetben számíthatunk rájuk - ha képesek vagyunk lecsillapítani az ego-nk üvöltését), akkor már egy nyamvadt kis igen-himbálózást ki tudtam volna csikarni, de nekem persze, nem megy!

Jó pár korlátozó programot kellett Évának kipucolnia belőlem, mire azt mondta, na, most tied a terep, kérj egy igent! Hitemet vesztve, kissé flegmán azt mondtam, kérek egy igent! Egyszer csak lassan, komótosan megmozdult az inga a kezemben. Először csak össze-vissza himbálódzott. Direkt olyan mereven tartottam a kezem, hogy nehogy én mozgassam az ingát, ahogyan csak bírtam. Mert mindennél jobban vágytam a bizonyosságra, hogy valami vagy valaki tényleg létezik, aki hatalmasabb az embernél, és segíteni szeretne. De itt nem volt semmi csalás, nem én mozgattam, legalábbis nem a tudatos énem, és mégis, szép, lassan, szabályosan előre-hátra kezdett mozogni, igaz, csak 2-3 cm-es távon. Akkor először éreztem azt a kis áramütésszerű érzést, ami végigfutott a felsőtestemen, és koncentrálódott végül a gyomromban. Állt a karomon a szőr, alig mertem elhinni, hogy nekem is sikerült. Akkor új megerősítést kapott a hitem, végre ráleltem az utamra.