Szép szóból ért a gyermek - és a felnőtt is!

A Gordon-módszer

Dr. József István PhD okl. szakpszichológus, szupervízor írása

"A hatékony konfliktusmegoldás nagymértékben azon múlik, sikerül-e meghatározni, kié a probléma. A problémagazda meghatározása két oldalról is megközelíthető. Ha a gyerek viselkedése megakadályozza a felnőttet valamely igényének kielégítésében (el nem fogadható viselkedés), ez a viselkedés a felnőttnek gondot okoz, és a problémagazda is ő lesz. Amikor viszont a gyerek az, aki nem tudja valamelyik szükségletét kielégíteni, akkor neki van problémája, vagyis ő a problémagazda. Gordon szerint gyakori eset, hogy a pedagógusok tanulóik mulasztását saját negatívumukként kezelik, illetve a helyzetet a tanári hatalom pozíciójából igyekeznek megoldani. Szerinte ugyanis a gyermekek nem rosszak, csak bizonyos viselkedésük a felnőtteknek nem tetszenek, mivel nekik ellentétes elképzelésük van arról, hogyan kellene az adott helyzetben viselkednie egy gyermeknek. A „rosszaságot" soha nem a gyerek tapasztalja, hanem a felnőtt. Ezt megértve a felnőtt képessé válhat arra, hogy a gyerek minden egyes tettét, mint puszta viselkedést tapasztalja meg, melynek egyetlen célja saját igényeinek kielégítése, azaz nem a felnőtt ellen, hanem saját magáért próbál tenni valamit, ami már önmagában empatikusabb viselkedés és az agresszió csökkenését eredményezi (Mirnics, 2009. 146-147.).

Ez a konfliktuskezelő módszer kizárja a probléma helyének gyermekről felnőttre való áthelyezését, azaz a pedagógusnak meg kell tanulnia saját és tanítványai érzelmi állapotának megkülönböztetését és helyes értelmezését.

A harmonikus pedagógus-diák viszony alapja az elfogadás, az őszinteség és a bizalom. Természetesen bizonyos viselkedésformákat könnyebben elfogadunk, míg másokat nem. A választóvonal mindenkinél máshol található. Ha a pedagógus hatalmi helyzetéből értékítéletét, előzetes véleményét, vagy elutasítását nyilvánítja ki, kizárja a kölcsönösséget. Az ilyen megnyilvánulások egyes esetekben lehetnek hasznosak, előrevivők, de sokszor lezárhatják a további kommunikációt. Gordon ezeket a kommunikáció gátló válaszokat „közléssorompóknak" nevezi, és tizenkét kategóriába sorolja őket.
A fentiek kis eltéréssel a felnőtt-felnőtt konfliktusokra is jellemzőek, így a javasolt módszer ezekben a kontextusokban is alkalmazható.

Közléssorompók:
• utasítás, parancsolás, irányítás;
• figyelmeztetés, fenyegetés;
• prédikálás, moralizálás;
• tanács, megoldási javaslatok (saját ötletek megszületésének akadályozása);
• kioktatás, logikai érvelés (befolyásolás tényekkel, saját véleménnyel);
• ítélkezés, kritizálás, hibáztatás (a gyermek énképének rombolása);
• dicséret, egyetértés (hamis énkép alakulhat ki);
• kifigurázás, csúfolás, megszégyenítés, nevetségessé tétel;
• értelmezés, elemzés, diagnosztizálás (felsőbbrendűség);
• megnyugtatás, együttérzés, vigasztalás (érzések elbagatellizálása);
• vizsgálódás, kérdezősködés, faggatózás (a kérdező akarja megoldani a problémát);
• elterelés, humorizálás, témaváltás, kitérés;

Gordon a konfliktusmegoldó kommunikáció során az ún. én-üzeneteket ajánlja, mivel a te-közlés mindig minősítő, és lezárja a kommunikációt. Az én-üzenet nyíltan kifejezi a probléma pedagógus részéről való megélését, vállalását. Az én-üzenet leírja, hogy a közlő hogy érzi magát egy-egy viselkedéssel kapcsolatban. Ez soha nem minősítő jellegű. Az én-üzenet sajátos eszköz annak kifejezésére, hogy a beszélő miként viszonyul az adott problémához. Ebben a formában tudatni lehet a másik személlyel, hogy ő mit érez az adott helyzetben anélkül, hogy szavai vádló, fenyegető jelleget kapnának, vagy sértő élük lenne. Az én-nyelv alkalmazásával megelőzhető, hogy a másik fél védekezésre kényszerüljön, ugyanakkor mód van a saját szándék világos, egyértelmű közlésére. Ennek alapján az én-üzenetek az asszertív (önérvényesítő) viselkedésnek hasznos eszközei.

Mikor alkalmazzuk az én-üzeneteket?
• ha bonyolultabb dologról van szó, mint egy rutinmozdulat;
• ha gondot okoz a közlőnek a másik fél viselkedése és ő ezt nem feltétlenül tudja (így megtudhatja az okot és a közlő érzéseit is);
• ha egyszerű és visszatérő a probléma.

Az én-üzenetek alkalmazásánál érdekes kérdés lehet, hogy hogyan és miért segíti a konfliktusok megoldását. Az én-nyelv egyrészt tényeket és szempontokat közöl - nem vádakat, melyekkel lehetne vitatkozni, és támadásnak felfogni - ez esetleges sértődés vagy harc helyett együttműködésre készteti a másik felet. Másrészt, ha érdekütközés támad, a másik fél a közlőnél tapasztalt módszert fogja követni a konfliktus megoldásában. Harmadrészt a másik fél nem külső parancsra teljesíti a közlő kérését, hanem elfogadja az igényt a békés megoldásra, ami a kölcsönös alkalmazkodás alapja.

A közlés tartalmát tekintve az én-üzeneteknek három formája van, önfeltáró, pozitív és konfrontáló én-üzenet (Szekszárdi, 1995. 86-87.).

Önfeltáró én-üzenet
A közlő magáról, érzelmeiről, gondolatairól, szükségleteiről beszél:
„Nagyon fáj a torkom, és halkabban tudok csak beszélni. Húzzátok közelebb a széket hozzám."
„Most szeretném, ha nem zavarnál, mert nagyon fontos dolgot csinálok."
„Csalódott vagyok, mert nem választottak be a csapatba."

• Pozitív-én üzenet
Az én-üzenet a másik fél viselkedéséből eredő kellemes érzéseket tartalmazza:
„Nagyon örülök, hogy gyorsan visszahoztátok a könyveket, mert így nem kések el az értekezletről."
„Nagyon jó érzés volt látni azt, ahogyan a kicsikkel játszottatok."
„Nagyon jól esett, hogy megismert a tanárnő."

• Konfrontálódó én-üzenet
A közlő fél célja, hogy megváltoztassa partnere viselkedését, de nem hatalmi eszközökkel, hanem az érintett saját döntésének megfelelően.
Az én-üzeneteknek ez a fajtája különösen jelentős a nevelésben és a konfliktuskezelésben. A közlő fél elmondja, hogy a másik fél konkrét viselkedése milyen érzéseket vált ki belőle, és mi a viselkedés őt (közlő fél) érintő következménye. Alapvető szempont a viselkedés tárgyilagos, minősítés, vádaskodás, ítélet nélkül történő megfogalmazása:
„Nagyon bosszant, hogy későn értetek haza, mert így mindannyiunknak elrontottátok a meglepetését."
„Nem szeretem, amikor Kovács úrra panaszkodtok, mert ez nagyon kellemetlen helyzetbe hoz engem."
„Nagyon zavar, amikor beszélgetsz a magyarázatom alatt."

A hatékony én-üzenetek elemei:
1. a közlő saját érzelmeinek megfogalmazása az eset kapcsán (minősítés, vádaskodás nélkül);
2. a szóvá tett történés, viselkedés megfogalmazása (tárgyszerűen);
3. indoklás, belátható következmény, közvetlen hatás (Gordon. 1990. 144-145.).

Például:
• „Nagyon megijedek (1.), amikor kiabálsz velem (2.), mert attól tartok, hogy haragszol rám (3.)."
• „Aggódom (1.), amikor későn érsz haza (2.), mert azt hiszem, hogy valami bajod történt (3.)."
• „Haragos voltam (1.), hogy nem hoztad vissza a könyvemet (2.), mert szükségem lett volna rá (3.)."

Én-üzenetek megfelelő alkalmazása:
• Ha szeretnénk valamit közölni, de nem tudjuk, hogyan tegyük, akkor az én-közlés jó indítás lehet. Ehhez azonban célszerű előre megfogalmaznunk a mondandónkat.
• Az én-üzenet nem üres udvariaskodás, nem felesleges bájolgás, és soha nem tartalmaz gorombaságot, tapintatlanságot.
• Az én-üzenet nem az utolsó szó egy adott kérdésben. Ez a formula a kommunikáció megfelelő indítását szolgálja.
• Az én-üzenetnek nem célja a tények megállapítása. Segítségével azt tudatjuk, hogy hogyan érezzük magunkat és mi a szükségletünk, vagy mik az indítékaink.
• Az én-üzenetben a közlő a legfontosabb személy. Ha mi magunk tisztában vagyunk saját érzelmeinkkel és szükségleteinkkel, s ezt megfelelően tudjuk közölni, jó esélyünk van arra, hogy megértéssel találkozzunk, s a másik felet együttműködésre ösztönözzük (Szekszárdi, 1995. 87.).

A problémahelyzetek másik kulcsa az értő figyelem, vagy aktív hallgatás, ami feltételezi az én-üzenetek adását, mellyel visszajelezzük, mit értettünk meg a tanuló üzenetéből. Az aktív hallgatással mind verbális (szóbeli közlések, esetenként egyes szavak, például, aha, értem stb.), mind nonverbális (gesztusok, arckifejezések) formában kifejezzük tanítványunk közlésének megértését és elfogadását. Ezen túl ellenőrizni is tudjuk, helyesen értettük-e a tanuló közlését.

Az aktív hallgatás a gyermek valódi elfogadását, és megértési vágyát várja el a pedagógustól. Az őszinte értő figyelem empátiát visz a kapcsolatba, a hallgatás során félre kell tenni a saját érzéseket, gondolatokat, hogy kizárólag a másik fél legyen fontos. Konfliktushelyzetben a másik feszültségének megértése, visszajelzése megakadályozhatja a viszony elmérgesedését, míg a gyermek azt érzi, hogy megértik, így biztosított a pedagógus-diák együttműködés.

Konfliktus- és problémahelyzetben az én-üzenetnek tartalmaznia kell a zavaró viselkedés pontos leírását, valamint a fogadó fél érzelmi állapotának hiteles megjelölését. Minél konkrétabban fogalmazzuk meg a viselkedést, annál hatékonyabb a kommunikáció. Konfliktus esetén általában valamelyik fél (a pedagógus, vagy a diák) győz. Gordon szerint szükséges lenne az a lehetőség, hogy egyik fél se veszítsen, vagyis mindkét fél győztesen kerüljön ki a problémahelyzetből. Ezt vereségmentes konfliktuskezelésnek (győztes-győztes módszer) nevezte el. Ehhez a konfliktust, mint megoldandó problémát fogalmazzuk meg, a saját problémát én-közléssel a másik fél tudomására hozzuk, majd aktív hallgatással felderítjük a másik nehézségeit. Ezután lehetővé válik a megoldások együttes keresése, a legjobbnak látszó megoldás kiválasztása, a végrehajtás módjának meghatározása, végül konszenzus keresése arról, hogy a valóságban hogyan valósul meg az egész. A folyamatot az utólagos értékelés zárja (Kósáné, 1995. 63-72).
A pedagógus-diák konfliktusokban a problémamegoldás legfőbb akadálya a győzelemhez mindenáron való ragaszkodás. A címkézés, a minősítések, bélyegek rövidtávon egyszerűbb megoldásnak tűnnek, mint a másik fél megértése. A Gordon-modell arra ösztönöz, hogy elfogadjuk, hogy a konfliktusok, összeütközések az emberi kapcsolatok természetes velejárói, melyeket mindkét fél megelégedésére kell megoldani. Ha a pedagógus vállalja ezt, és nem akadályozzák benne saját hiányosságai, nagy lépést tett a jó légkör kialakítása, diákjai bizalma és saját személyes tekintélyének megalapozása felé."

Forrás:
Gordon, Th. (1990): T. E. T. A tanári hatékonyság fejlesztése. Gondolat Kiadó, Budapest
Kósáné O. V. (1995): Mit üzen Gordon a pedagógusoknak? in: Új Pedagógiai Szemle 10. szám. 63-72.
Mirnics Zs. (2009): Gyermekekről nevelőknek. Forum Könyvkiadó, Szabadka
Szekszárdi J. (1995): Utak és módok. Pedagógiai kézikönyv a konfliktuskezelésről. Iskolafejlesztési Alapítvány.