Mitől lesz valaki jó anya? Elég csak szeretni?

" Annyi kérdés és annyi kétség öleli az anyaságot, hogy gyakran amiatt nem működik, mert annyira jól akarjuk csinálni. A szülőségben az a legnagyobb nehézség, hogy bármennyire is szeretnénk tökéletes munkát végezni, csak nagyjából 2o évvel később derül ki az, hogy sikerült-e. Persze ez megannyi aggodalmakkal telt éjszakát vonz maga után, vajon mi lehet a megoldás? Melyik nevelési elv válik be a legjobban? Hogyan lesz a törékeny, szinte magatehetetlen csecsemőből erős, kreatív, spontán, boldog felnőtt? Hogyan neveljük a gyermekeink, egyáltalán lehet-e nevelni őket? A jó és a rossz hírem is az, hogy hiábavaló minden szónoklat vagy demagóg nevelési elv, a gyermek a példamutatásból tanul. Olyan szinten másolja le azt, amit szüleitől érzékel, amit szerintem leírni, sőt talán elképzelni sem tudnánk. Minden, ami az energetikai terében megtörténik, rögzül. A jó is, a rossz is. Átveszi azt, ahogyan a szülei a viágot látják, azonosul a gyengébb szülővel, megpróbál minden szinten segíteni nekik. Minden szinten szeretne megfelelni nekik, hiszen ők azok, akik számára a világot és a biztonságot jelentik. Figyeli a mozdulataikat, a gesztusaikat, a krízishelyzetekre adott válaszaikat és ezeket tartja normálisnak, beteszi a hátizsákjába, és amint hasonló helyzetbe kerül, előveszi. Így tanítjuk meg a gyerekeinket arra, hogyan éljenek a világban. A modern kor egyik kihívása azonban az, hogy amikor a gyermek igazából azt tanulná meg, hogyan állja meg a helyét a világban, messze kerül a szüleitől. Legalább napi 8 órát pedagógusok, tanárok veszik körül, és állandó libikóka az élete, nehéz átlátni a rendszereket, az élet mozgatórugójait kamaszként. Hiszen, ahogy a dackorszakban, a kamaszkorban is a szülő szeretetére van a gyereknek a legnagyobb szüksége, csakhogy ezt ekkor már nehéz kimutatni, bevallani. Nekünk is volt nem egy problémásabb korszak. Lesz is még ilyen, amikor valahogy nem talál a szó. Amikor egymásnak feszülünk, és nem találunk egymásra. A megoldás, amit Vekerdy Tamás könyvében olvastam és maximálisan bevált a szeresd jobban technika. Ha nyűgös, zaklatott, elviselhetetlen a gyermek, mit tegyek vele? Szeresd jobban... Neked mikor van a szeretetre a legnagyobb szükséged? Akkor, amikor a tüskéid már-már a saját bőröd is átszúrják, vagy nem? Amikor félsz, hiányzik valaki, amikor fáj a csalódás, neked mi a módszer, ami megnyugtat? Ha tudod, hogy szeretnek. Ha bizonyítékot kapsz arra, hogy értékes vagy, helyed van a világban, tőled lesz több, szebb, csillogóbb. A gyereknek ugyanúgy vannak érzései, sőt... sokkal mélyebben érzékelnek, mint felnőttkorban. Csak a verbalitás világában nem annyira mozognak stabilan és nem tudnak annyi maszkot felvenni, mint mi felnőttek. Amikor a gyerekeimnek hiányzik az apjuk, fokozatosan egyre zaklatottabbakká válnak. Amikor látom az első jeleket, sokkal jobban figyelek rájuk. Több időt töltök velük, jobban odafigyelek az érzelmi stabilitásukra, többet beszélgetünk, mélyebben támogatom őket. És akkor át tudnak menni a krízis-hídon anélkül, hogy sérülnének. Megtanítom nekik, hogy engedjék bele magukat a hiány érzetbe. Milyen ez. Félelmetes? Szomorú? Milyen a formája, íze, illata? Ha megismerik, nem félnek tőle. Tudomásul veszik a helyzetet és megtanulják kezelni a maguk módján. Mert az én megoldó-stratégiám az enyém, az övék más. Ha megtalálják, erősíti őket. Szeretni, sőt jobban szeretni azonban csak akkor tudunk, ha megtanultuk a leckét saját bőrünkön. Elengedhetetlen hozzá a bizalom, az őszinteség, a hit. Hiszem, hogy a gyermekeim tökéletes emberi lények, akik képesek végigjárni az életük útját. Nekem, szülőként az a feladatom, hogy feltankoljam őket az útra. Megsütöm a hamuba sült pogácsáikat, és a szeretet-gombócokat elhelyezem a virtuális hátizsákukba, hogy magukkal vihessék a nagy útra. Amikor oviba kerültek, volt egy kis játékunk, amit nagyon szerettünk. Minden reggel, amikor elbúcsúztunk, az ajtóban a tenyerükbe annyi puszit adtam, amennyit kértek. Ötöt, hatot, tízet. És amikor hiányoztam nekik, elővettek ezekből egy-egy darabot, és megnyugodtak. Mire a puszik elfogytak, én is odaértem értük. A gyerek, ha érzelmileg stabil, és szeretve van, boldog felnőtté válik. Az én dolgom az, hogy szeressem őket. Jól, jobban, a legjobban. Mindig. Elvárásmentesen. Őszintén. Akkor is, ha nem olyan könnyű. "
Dézsi Réka  nagyszerű cikke