Nincs középút és nincs “majdnem” kapcsolat.

Mindent adok és cserébe ritkán kapom meg ugyanezt. De még ez sem zavar egészen addig, amíg észre nem veszem, hogy kihasználtak, vagy becsaptak.

A szívem összetört, de tudom, hogy kimászom ebből is. Mint mindig.

Először persze senki mást nem okolok, csak magamat.

Észre kellett volna vennem. Tudnom kellett volna. Látnom kellett volna már az elején, hogy nem TE vagy az. Ehelyett persze magamat okolom.

Analizálok, keresek, kutatok, hogy egyáltalán hogy történt ez? Hogy szerethettem beléd? Hogy kerültem ide, egy súlyos szakítás közepére? Hogy lehet az, hogy amíg TE elsétálsz, én állok és kifolyik az összes élet belőlem?

Aztán persze elfáradok, és szükségem lesz a barátaimra. Elmondom nekik, hogy mi történt.

De nem várom el másoktól, hogy összerakjanak, vagy megoldják helyettem a gondom. Tudom, hogy erre csak én vagyok képes.

Tudom, hogy ez az én feladatom.

Éppen ezért ezen a ponton átengedem magam a fájdalomnak. Használom, és kihozom belőle, amit lehet. Nem panaszkodom senkinek, csak belefeledkezem valami másba. Munkába, művészetbe, ami jön.

Sokat sírok, és sokat éjszakázom. Milliószor meghallgatom a kedvenc dalom, megnézem a kedvenc filmem. De reggel felkelek és megpróbálok mosolyogni. Ha bárki megkérdi hogy vagyok, csak ennyit mondok: Minden rendben. 

Nem akarom, hogy sajnáljanak, és nem akarom újra meg újra elmondani, hogy mi történt.

Így próbálok túlélni, így próbálok tovább lépni.

Lehet, hogy dühös leszek, lehet, hogy anyázok (naponta többször is) de tudom, hogy ez visz előle: így fogok kilábalni ebből a fájdalomból.

Tudom, hisz csináltam már.

Nem akarok bosszút, nem akarok drámát, nem akarok hisztizni, hogy legyünk újra együtt. Nem. Nem akarok veled lenni soha többé már.

Mert egy erős nő tudja, hogy aki fájdalmat okoz neki, az nem érdemel új esélyt.

Ha már eddig eljutottam akad még fontos dolgom, hiszen tudom, hogy semmi nincs véletlenül.

Lehet, hogy nem bocsájtok meg, de ahogy múlik az idő, igyekszem hideg fejjel szemlélni a történteket.

Így kellett lennie, szóval ideje megnézni, hogy mit lehet tanulni a dologból.

Persze még sokáig magamat okolom, mert így szoktam. Ha valami nem megy, nem működik az az én hibám.

De aztán eljön a pont, amikor az analízisben eljutok oda, hogy nem. Nem minden az én hibám.

Persze, ez idő.

És mivel folyton magamat hibáztatom, a legnehezebb része még vissza van: újra kell bíznom az emberekben.

Nem félhetek örökké.

Nem kérdőjelezhetek meg minden gesztust, minden mosolyt, minden kedves szót.

Így aztán eljön a pont, amikor belátom: ideje újra kinyitni a szívem.

Ha egy erős nőnek összetörik a szívét egy biztos meg fog történni: erősebb lesz, nem gyengébb…

Good Stuff

 Hidasi Judit , 2017 december 13.