Hogyan teszi tönkre sok szülő a gyermek önbizalmát?

Van egy ismerősöm, akivel rendszerint havonta futok össze, hozzáteszem véletlenül, mert eszem ágában sincs nézni és látni azt, amit a gyerekével "művel". Ő az az anya, aki iszonyatosan korlátolt, a szabályokat úgy tartja, mintha az élete múlna rajta, vagyis a lazaságnak halvány szikrája sincs benne és olyan, mintha a gyereket is könyvből nevelné. Egy katonai kiképző könyvből.

Ne mássz fel, mert leesel, ne vidd ki, mert kiborul, ne menj oda, mert koszos leszel, ne így egyél, mert leeszed a ruhád, ne vedd le, megfázol, ne ülj le, koszos lesz a nadrágod, ne pacsálj, vizes leszel, ne emeld fel, úgyis leejted, ne így rajzold, nem így kell, ne úgy ragaszd, nem úgy kell, ne tedd oda, nem ott a helye, mindezt megspékelve a hááányszor mondjaaam mééég eeeeel kérdéssel. Leírni is borzasztó. Nyilván nem arról van szó, amikor ki akar rohanni az útra és szólok, hogy ne rohanjon ki, hanem olyan alapvető gyermeki dolgokról, amiket ki kell, hogy próbáljon, meg kell, hogy tapasztaljon, különben egy tutyimutyi, bátortalan ember lesz belőle.

Hogyan élhet úgy egy gyerek igazi gyerekkort, ha nem játszhat önfeledten, mert a ruhájára kell ügyelnie? Hogy tanulja meg, hogy hogyan vigye ki a konyhába a kakaós bögréjét, ha meg sem próbálhatja, hogy ne löttyenjen ki? Hogyan ismeri meg saját korlátait, ha semmit nem próbálhat ki? Egy szülőnek – meglátásom szerint – igenis az a dolga, hogy hagyja a gyereket próbálgatni a szárnyait, és ha baj van, ha irányt kell mutatni, akkor ott legyen és támogassa.

Amíg kicsi a gyerek, addig próbáljuk persze úgy nevelni, hogy nekünk minél könnyebb legyen, őt pedig igyekszünk a széltől is megóvni, de egy idő után úgyis rájövünk – már aki -, hogy ha folyton rászólunk, mindent megtiltunk, mindenben megpróbáljuk kiokosítani, azzal úgy elvesszük a kedvét mindentől, hogy 10 évesen egy sarokban fog gubbasztani, az biztos, mert semmibe nem mer majd belefogni.

Ha valamit elront, azt mondom, semmi baj, legközelebb sikerülni fog, én is sokszor elrontok dolgokat. Ha összekoszolja a ruháját, akkor sem tépem le a fejét, mert hogyan is lehetne úgy homokozni, fára mászni, vagy bármit csinálni, hogy ne piszkolja össze magát? Ha éppen tanul egyedül enni, akkor sem baj, ha leeszi magát, hát könyörgöm, ki az, aki rögtön megtanult mindent elsőre?

Csinálja, próbálgassa, gyakorolja, én pedig megdicsérem, hogy milyen okos, milyen szép a rajza, milyen nagy a homokvára, mennyire ügyes, hogy csak egy kicsi kakaó löttyent ki a pohárból, és de jó, hogy most csak kétszer esett el a biciklivel, mert tegnap még ötször sikerült.

Ha leszidom, ha azt mondom, hogy ne csináld, mert úgy sem sikerül, azzal olyan kódot égetek belé, amire felnőtt korában is emlékezni fog. Merjen próbálkozni, merje kimondani, amit gondol, merjen új dolgokba belefogni, olyanba is, amit azelőtt nem próbált ki. Merje, mert baj nem lehet, ott vagyok, segítek. Az a dolgom. Neki pedig az, hogy önfeledt, boldog gyerek legyen. 

Leitner Olga

Családinet-hu 2017.03-30